Monte Carlo, Monaco

Tudtam, hogy eljön ez a nap, és épp ezért igyekeztem minden pillanatot elraktározni egy kis szelencében, egy nyakba akasztható fityegős tárolóban, ami folyton ott leng a szívem körül. Nizza, belevesztem, beleszerettem, vissza akarok menni.

Az utolsó napon Monte Carloba megyünk. A sznobizmus fellegvára – gondolom. Monte Carlo előtt azonban egy rövid látogatást teszünk Ezebe. Eze a Francia Riviéra egyik középkori kisvárosa. Szintén Szentendrés. Egy sasfészek van a városka tetején, ahol egy kaktuszparkot látogatunk meg. Onnan csodás a kilátás, mondja az utaskísérő. Miért, honnan nem? – gondolom. Eze utcácskáin nem látni autót, nem is férnének el: szűk, macskaköves utcákon gyalogolunk felfelé. A kaktuszpark belépős történet. Csoportosan olcsóbb, 3 euró. Nekem megérte. Még egy kaktusszal is intim viszonyba kerültem: a szűk lépcsőn felfelé mentem, előttem Norbert, és mikor ki akartam kerülni, nem fértem el mellette a szűk folyóson és kissé agyonszúrkált az egyik kaktusz.

A kaktuszok is szépek, de a kilátás: ah! Már megint…

Az előétel után (Eze) jön a főétel, a lényeg: Monte Carlo, Monaco. Nevét a hegyről kapta, amire épült. Monaco hercegsége kirí a Riviérás városkák összképéből. Más stílusban épültek a házak, és bár nem hivalkodó, tolakodó a gazdagság, érzi az ember, hogy átlépett egy határt. A Bentley vagy a Ferrari olyan, mint nálunk a Suzuki: minden második autó az. Egyszerűen elkápráztató gazdagság van: jachtok, szuper kocsik, szuper elegancia és mégsem sznob. Az adóparadicsom egy kellemes kis tengerparti városka ugyanolyan emberekkel, mint bárki más. Leszámítva, hogy háromemeletes jach-juk és kiállításra való kocsijuk van. Apropó: a Hercegi Autómúzeum kiállítása kihagyhatatlan. Még nőknek is.

Norbert és minden pasi valami F1-es kanyarra kíváncsi nagyon. Én nem értem, mit esznek egy kanyaron, de olyan lelkesek, mint a gyerekek gyereknapon. Engem a kaszinó izgat. Már a buszon megmondtam Norbertnek, hogy ki fogom próbálni. Muszáj egyet játszanom! Azóta próbál lebeszélni róla, finoman felhívja a figyelmem, hogy le vagyok már gatyásodva.

- Épp ezért kell pénzt nyernem! – viccelek, és ő fogja a fejét.

Mielőtt sor kerülhetne a kasszarobbantásomra, megpihenünk a japánkertben. Igazán szép.

De térjünk a lényegre:

Mikor 20 éves voltam, kipróbáltam a Várkert Casinót. Ruletteztem a nagymenőkkel. Nyertem és vesztettem, imádtam. Nem nyerni imádtam, hanem pusztán játszani. És most itt voltam Monte Carloban, a szerencsejáték európai fővárosában.

Két kaszinó várja a vendégeket: az egyik a Monte Carlo Casino, ahová nem mentünk be, mert kisestélyi kellett volna hozzá, és rengeteg adatunkat meg kellett volna adni, plusz néhány euróval a zsebemben kissé nagyképűség lett volna bemenni. Fotózni sem lehet, úgyhogy a Casino Café de Paris-ba sétáltunk be Norbettel, ami közvetlenül a Monte Carlo Casino mellett van. Itt nem kell megadni az adatainkat, besétálhatunk utcai ruhában is, viszont csak játékgépek vannak.

A fények sejtelmesek lesznek a belső térben, csak a gépek fényei villognak és zajonganak. A gépekbe zombi-üzemmódba kapcsolva dobálják be a pénzt az emberek.

Leülünk az egyik ruletes játékgéphez. A nyomógombok segítségével lehet tenni egy-egy számra.

- Csak 5 euróval játszom – mondom Norbertnek, mert aggódik, hogy otthagyom a gatyámat is.

A 8-as a kedvenc számom, ezért arra akarok rakni, de túl nagy kockázatnak érzem (mi a frászt óvatoskodok 5 euróval Monte Carloban, azt nem tudom), így a páros számokat rakom meg. Persze, hogy kijön a 8-as! Azzal nyugtatom magam, hogy ha megraktam volna, érzékelte volna a gép és más lett volna a nyerő. Még egy 5-öst bedobok (csak papírpénzt fogad el), szóval összességében 10-zel játszottam, de 8-at kimentettem. A lényeg: pörgettem egyet a rulett-tel Monacoban!

Az egyik tengerparti kávézóban iszunk egy pohár kávét a barátainkkal (a fiúk bort), megállapítjuk, hogy ide születni kell (és tényleg!). Monte Carlo, Monaco is csodás, de belül már pityergek: nem akarok hazamenni.

Az utolsó, 7. napon még visszalátogatunk ide, bár én Nizzát preferáltam volna, hogy búcsút vehessek tőle, vagy ott ragadassak, de nem panaszkodok: többség dönt, így Monacoból nézzük az utolsó naplementénket ezalatt a kirándulás alatt. Eszméletlen élmény, hogy a tengerbe lógatom a lábam és közben a lemenő nap utolsó sugarai sütik arcomat. Megáll az idő és elveszek a térben.

Minden ami ezután jön (hazavonatozás, Magyarországra buszozás, otthon) egy hideg, sötét kábulatnak tűnik, egyetlen hosszú ásításnak.

Ez volt életem legjobb nyaralása!