1. nap

- Megérkeztünk Menton kicsiny városkájába – mondja az utaskísérőnk, és a további napokban annyiszor halljuk ezt a frázist, hogy bárhová is megyünk újdonsült barátainkkal, ezt hajtogatjuk, és vihogunk. Megérkeztünk a fedél nélküli WC-k kicsiny városkájába. Amúgy tényleg fedél nélküliek voltak a WC-k. Végül is valóban logikátlan, hogy legyen fedele a WC-nek, de elég szokatlan volt számunkra.

Amikor kitaláltuk Norberttel körülbelül egy időpontban, de egymástól függetlenül, hogy nyáron elmegyünk a Francia Riviérára, az elején könnyen fellelkesültem. Ilyen vagyok: nem igazán törődök a jövőbeli esetleges problémákkal. Két szó is nehezíti az értelmezését: jövőbeli és esetleges. Vagyis készüljek fel valamire, ami talán nem is lesz?

Sokat néztük az utazási irodák ajánlatát, kiszámoltuk, mennyi lenne egyéni utazással a történet, osztottunk, szoroztunk, végül egy buszos utazást választottunk. Ár-érték arányban ez tűnt a legjobbnak. Befizettem az első részletet: 33000 forintot (útlemondási biztosítással együtt), majd három hónap múlva befizettem még 46 000 forintot (utasbiztosítással együtt, amit addig nem akartam megkötni, mert minek, de Norbert nem hagyott békén, amíg meg nem kötöm, hiszen mindig elhagyom mindenem). Ebben az árban a buszos utazás és a szállás volt benne 7 éjszakára egy, a tengertől 300 méterre lévő kempingben.

Amikor a szerpentinekről megláttam a tengert, elgémberedett végtagjaim hirtelen feléledtek, és teljes testtel az ablakra tapadtam. Az az utánozhatatlan kék szín! Repestem belül, mint egy szerelmes, aki nemsokára találkozhat szerelmével.

Mielőtt bevettük volna szállásunkat, ahol ugyan lapra hajtogatva lehetett csak közlekedni, mert a bungalow-ban minden négyzetcentiméter maximálisan ki volt használva – de ki a frászt érdekel, amikor a Francia Riviérán vagyunk?! Szóval, mielőtt elfoglaltuk volna tiszta, helyes kis szállásunk, megálltunk Mentonban, a Francia Riviéra kezdőpontján. Ott ahol az olasz és a francia riviéra összeér.

MENTON

Menton az olasz-francia határon helyezkedik el a Provence-Alpes-Côte d’Azur régióban.

A buszon, mikor már Menton határát átléptük, de még nem álltunk meg, az utaskísérőnk arról beszél, hogy Mentonban inkább nyugdíjas korú emberek élnek – ahogy elnézem ezt a kicsinyke városkát, én is tengetném itt a nyugdíjas éveimet!  - és hogy évente rendeznek citrusfesztivált a helyiek. Ez megbirizgálja a fantáziámat, és nagyon sajnálom, hogy az ideiről lecsúsztam, de itthon rákerestem, mit is várhat az ember egy citrusfesztiváltól. Váó: narancsból és citromból építik meg a fáraót és rengeteg robosztus szépséget! A mentoniaknak van egy külön teremtéstörténetük: mikor Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból, Éva magával vitt egy narancsmagot, amit Mentonban ültetett el.

Kis sétánk alatt, amit a városban teszünk, karnyújtásnyira vannak a narancsok és a tenger friss, elkápráztató illata is ott szuszog mellettünk lépésről lépésre. Pálmafák szegélyezik utunkat, és a kaptatókon a kis utcákban minden házikó iszonyú helyes. Elfantáziálok arról, hogy az egyiket majd megveszem magamnak öregkoromra, amikor Norbert, a racionalitások nagymestere felhívja a figyelmemet arra, hogy az itteni házakat folyton (most is) javítják. Ez igaz, erősen karbantartásra szorulnak. Lentebb már modern sorházak találhatóak. Jó, egye fene, oda is beköltöznék. De azért mégiscsak ez az autentikus, ultrahangulatos, macskaköves, és a többi! Hálás vagyok a városvezetésnek, hogy ívó vizes kutakat raktak mindenfelé a Mentonban, így a harminchárom fokos hőségben újratölthettem a vizes palackomat. Amúgy egy kávézócskában két mondatot elgagyogtam franciául is, amire baromi büszke voltam. Ásványvizet kértem. Norbert szerint nem, nem én kértem, ő kérte, én csak próbálkoztam.

A rövid városlátogatás után továbbmentünk a szállásunk, Biot felé, ami közigazgatásilag Antibes-hoz tartozik. Megálltunk odafelé még Antibes városában is.

ANTIBES

Dög meleg van, én meg még mindig a hosszú nadrágomban flangálok le-föl a kaptatókon. A nacit még otthon vettem magamra, nehogy fázzak a buszon. Jól tettem, mert aki rövidnadrágban, vagy szoknyában volt, az szétfagyott. Gondosan vettem az öltözékem alá fürdőruhát, de eddig nem volt idő fürdőzésre, pedig én már úgy, de úgy vágyom a lágy hullámok közé!

Antibes kikötőjében sétálunk, pálmafákat simogatunk, Norbert rohan, én lassan andalgok. Homokos a tengerpart, és egy fal veszi körül, árkádokon át lehet bebújni a tengerhez. Végre megérintem, de csak fokozza a vágyat: csobbani akarok. Még nincs itt az ideje, tovább megyünk a csoporttal és a kikötőben lerogyok egy csodálatos szobor ölébe. A The Wanderer több száz fém levélből áll, egy ülő, hófehér alak, akinek az ölében szívesen ejtőznek a helyiek. Zenét hallgatnak és olvasnak a tengerparton egy hófehér szobor ölében! A városközpont felé számos jacht mellett elhaladunk, az egyiknek K. Grace a neve.

Antibes városkája is tele van szűk, hangulatos kis utcácskákkal. Itt eszem az első fagyit. 2,5 euró egy gombóc, ezért csak egyet eszem. Még átszámítgatom forintba, hogy mennyi is az. Míg nyalom a fagyim, egy bolhapiacon nézelődök. Itt csak bámészkodom. Imádok alkudni, de nem veszek semmit. Hétágra süt a nap, bekentük magunkat naptejjel, van rajtam kalap, napszemüveg, mégis perzsel. Nem baj. Itt sétálok a francia riviérán egy bolhapiacon fagyit nyalva! Istenem, ki akarom kiáltani, hogy boldog vagyok! De én nem Norbert vagyok. Ő megteszi. Úton-útfélen elkezd tapsikolni, kiabálni, lelkendezni. Semmi sem zavartatja. Most épp egy lánynak udvarol: azt hazudja, hogy ajándékot keres a húgának, aki körülbelül annyi idős lehet, mint a lány, akinek ezt hazudja. Arról kérdezi, ő minek örülne. Ügyes! – gondolom mosolyogva, miközben a sorok között grasszálok.

Most már tényleg a szállás felé vesszük az irányt. Az egyik téren a földből feltörő szökőkutak egyikén áthaladok. Csuromvizes leszek, és ekkor kiáltok először valamit, amiből kiderül, mennyire jó most nekem. Itt indul el valami! Onnantól kezdve önfeledten élvezek mindent!