Azelőtt nem érdekelt. Nem tudom, miért nem, de nem néztem rá olyan szemmel. Csak egy a sok közül, és ugyanolyan, mint a többi. Jó, jó, de ennyi. Nem világrengető, nem dübörgő, kellemes, romantikus, lágy érzéseket talán tud majd kelteni, de ennyi.

SAINT -PAUL-DE-VANCE

Szentendréhez tudnám hasonlítani Saint-Paul-de-Vance kicsiny városkáját. Ékszerdoboz a hegytetőn, egy művésznegyed. Az egyik legrégebbi középkori város a Francia Riviérán. A modern, kortárs múzeumairól, galériáiról ismert.

Mit ne mondjak, jó innen a kilátás! Persze, hogy megihleti a művészeket. Mikor még csak felfelé megyünk a várba, észreveszünk egy kávézót, ahol –döntünk már most – lefelé majd kortyolunk egy kis kávét, hogy megadjuk a pillanat élvezetének a módját.

A várban hála a jó égnek, hűvös van. Kacskaringós, macskaköves utcákon tévedünk el Norberttel (eltévedni jó!), és bámuljuk a galériák kirakatát, vagy a csuda ötletesen lefestett székeket. Eszembe is jut, hogy ilyeneket itthon is csinálhatnánk a gyerekekkel a suliban, ahol dolgozom.

Az egyik szuvenír boltban gumicukorszerű valamit veszünk: csak provence-i alapanyagok vannak benne, mandulás, marcipános az íze. Mindketten rajongunk a marcipánért. Egy másik üzletben rengeteg provence-i lekvárt látunk és epekedünk, végül mégsem veszünk. Olyan egy-egy utca látképe, mintha képeslapot néznénk! Gyönyörű, kedves kis hely.

- Itt mondjuk lehetne egy nyaralóm! – mondom Norbertnek.

Lefelé menet beülünk a kiszemelt helyre. Amikor azt kérdezem a pincértől, laktózmentes tejük van-e, sehogy sem érti, mit akarok (nem azért, mert valamelyikünk nem beszél jól angolul), így mosolyogva kérek akkor egy kapucsínót. Norbert valami ihatatlan löttyöt rendel. Mindenki megkóstolja, mert nem hisszük el, hogy ennyire rossz dolog létezik. Aztán mindenki iszik belőle még egy kortyot, mert annyira azért mégsem rossz… Először iszonyú tömény édes ízt éreztem, az utóíze meg keserű volt, pedig Norbert csak egy keserű szódát kért. Itt minden sokkal édesebb, mint otthon. a jól megszokott keserű sörök is édesek itt, ezért gondolta, hogy valami keserűt inna már. Nem jött össze.

Nyugodtan ülök a buszon, míg Nizza felé haladunk, a nap következő állomásáig. Bibelődök valamivel, vagy alszom. A buszon gyűjtök általában energiát, azt hiszem.

NIZZA

Leszállunk a buszról a tengerparton. Nizzának 10 km hosszú a tengerpartja, ebből 7 km-en lehet fürdőzni. 440 ezren lakják, ezzel az ötödik legnagyobb város Franciaországban – mondja az utaskísérő.

Szuszogás és suttogás, lágy csók a fülembe, simogatás. Ezt érzem, mikor leszállunk a buszról. Bamm! Alig láttam még valamit, de már elkápráztat. Pedig itt is csak pálmafák vannak, egy vár a hegyen, meg strand, a szokásos. És mégsem! Zakatol a szívem, nem tudom, mi van, de ez a város olyan, mint egy koncert, mint egy dobszóló: lüktet.

Felmegyünk a várba, lenézünk, körbenézünk, gyönyörű! Persze, hogy gyönyörű. De nem úgy, mint minden más, ami gyönyörű. Itt van valami! Mondjuk vízesés nincs, amit meg akart mutatni az utaskísérő…

Mikor mindenhonnan megcsodáltuk a kilátást, lemegyünk, hogy sétáljunk az óvárosban és strandoljunk, amíg haza nem indulunk.

Az árkádok alatt belépünk az óvárosi részbe és dám-dá-dám: megváltozik a szívverésem, megváltozik a lélegzésem. Itthon vagyok.

A Place Rossettinon nyílt meg még 1966-ban a Fenocchio fagyizó: Nizza híres-neves fagyizója. A boltot azóta is a Fenocchio család vezeti, sőt 88-ban egy második üzletet is nyitottak a Cours Saleya közelében. Nem kevesebb, mint 94 mennyei ízt kóstolhatunk itt meg.

Kaktuszosat és gránátalmásat eszem. Édes tölcsérben. Forgolódok a téren, ide érzem a tenger illatát, és teljesen biztos vagyok benne, hogy itt vagyok itthon. Én, aki ízig-vérig budapesti vagyok, aki soha nem akart elköltözni Budapestről! Ez nem lehet, majd elmúlik – gondolom.

Bevetjük magunkat a macskaköves utcácskákba, nézelődünk, eszünk, beszélgetünk, és minden olyan, mintha leugrottam volna a közeli lakásomból egy kis trécselésre. Non-stop mosolygok.

Mikor mindenki megette, amit akart, kimegyünk a tengerpartra fürdőzni, napozni. Míg kifelé sétálunk, megbököm Norbertet:

- Itt akarok élni! – tudom, hogy nem fog komolyan venni, mert én mindig ott akarok élni, ahol épp vagyok, legutóbb Cannes-ban, de azelőtt Kaposváron például.

- Tudom –mondja szkeptikusan.

- Nem, tényleg itt akarok élni!

Valószínűleg meglátta a tüzet a szememben, mert megértően mondja:

- Jól van. Itt fogunk élni.

Mindig úgy beszélünk a jövőbeli terveinkről, hogy együtt csináljuk. De most mindketten tudjuk, érezzük legbelül, a zsigereinkben, hogy tényleg ide kell költöznünk. Egyszer.

- Akkor jó – mosolygok és továbbmegyünk strandolni.

A tenger kellemes hőmérsékletű, könnyedén besétálok, és lubickolok. Mikor kijövök a partra napozni, mellettem egy fickó gitározni kezd, én meg bámulom a szalmakalapom belsejét. Hunyorítok. Szűkül, tágul, szűkül, tágul. Ezt látom a szalmakalap lyukacskáin, ahogy hunyorítok hol jobban, hol kevésbé. Tád-dá-tá-dám: olyan otthonosan ver a szívem, olyan könnyed minden!