Huszadik születésnapomra kaptam egy olaszországi utat. Bolognában, Velencében és Firenzében jártam akkor és először azon az úton olvastam Szerb Antal Utas és holdvilágát, ami Toszkánában játszódik. Azóta szinte minden nyáron elolvastam, de csak idén jutottam el a regény helyszíneire. Na, jó, nem pontosan azokra a helyekre.

Toszkán táj

Amikor elindultunk, vártam, hogy megérkezzünk, de a felszabadultság érzése nem pont akkor jön el, mikor idegen földet ér a lábam. Kiszámíthatatlan, mikor és milyen erősen ér utol az az utánozhatatlan szabadságérzet, ami ilyenkor az egekbe repít, viszont pontosan észrevehető, mikor bekövetkezik. Most a második napon jött el ez a pillanat Puccini szülővárosában, Luccában. Jazz fesztiválba csöppentünk, utcazenészek gitároztak a szoborrá merevedett hivatásos szórakoztatók kavalkádjában, addig is, míg a fellépők megjelentek. A nap verőfényesen sütött (még jóhogy, nehogy megcáfolódjon a napsütötte Toszkána jelző!). A macskaköves kis utcákon egyszer csak kiszakadt belőlem egy „fagyi!” felkiáltás és onnantól kezdve infantilis módon skandáltam, amíg nem találtunk egy fagyizót. Bocsánat, a világ legjobb fagyizóját. Mármint szerintem. A hivatalos „világ legjobb fagyizója” a középkori Manhattannek nevezett San Gimignánóban van (sőt, a második legjobb fagyizó egy saroknyira van az elsőtől), mégis, a luccai ízbombába belepirultak az ízlelőbimbóim, olyan intenzíven udvarolt nekik az étcsoki (amiből mellesleg 5 gombócot benyomtam), a nutella és valami gyümölcsíz.

Lucca

Ha nem is a fagyijával, a kis utcácskáival, sajátos hangulatával elbűvölt San Gimignano, akár csak Volterra. Volterrában ettem életem legjobb vaníliás croissant-ját. Amúgy Toszkánáról elmondható, hogy a legek színtere volt számomra, ugyanis itt ittam a világ legjobb kávéját is (hivatalosan is az). Volterra egy kis ékszerdoboz, a templom előtti padon öregek üldögélnek és jóízűen kacarásznak, egy néni az utcán – látva, hogy tátott szájjal bámulom a körülöttem lévő kis csodát – elmosolyodik és annyit mond olaszul: szép, igaz? Aham – nyögöm ki és hevesen bólogatok, hogy biztosan megértse. Az olaszokban amúgy erősen él a szülőföld szeretete, ami nem az országot, hanem egyes régiókat fedi le. Egyedül azt sajnálom, hogy egy órát maradtunk csak ebben a kis igazgyöngyben.

Volterra

Szívesen felcseréltem volna a Pisában töltött két órával. Na, ha már Pisa… érdemes elmenni a ferde torony, a Csodák tere miatt, de minden más, ami körülveszi, a nyolcadik kerület rosszabbik részeire emlékeztet. Mondjuk, megint hülye és/vagy fáradt voltam, mert a botanikus kert mellett csak elsétáltunk és a temetőt sem néztük meg. A torony ferdesége amúgy nem nagy szám, mert sok ferde torony van szerte Olaszországban, viszont a pisai gyönyörű, ez tény. Galileo Galilei híres kísérlete is a pisai ferde toronyhoz köthető: a ferde toronyból két különböző súlyú testet dobott ki, hogy bebizonyítsa, az esés sebessége független a tárgy súlyától. A pisai Csodák tere többi építménye (melyek egységet alkotnak), a dóm, a ferde torony, a keresztelő kápolna és a temető az élet szakaszait hivatott szimbolizálni.

Pisa

A másik „nyolcadik kerületes élményem” Genovában esett meg. Genova amúgy nem volt a programok között, de én balga, mivel már voltam Firenzében, gondoltam, irány vonattal Genova a csoportos kirándulás helyett. A vonatjegy árától majdnem dobtam egy hátast. Maradjunk annyiban, hogy Firenze olcsóbb lett volna. Viszonylag hamar túltettem volna az szívinfarktust okozó összegen, ha a látvány kárpótol, de Genova piszkos, büdös nagyváros, ami egy kikötővel büszkélkedhet, de mivel kalóz, matróz csak farsangon vagyok néha, hidegen hagy az a tengerfelület, amiben nem tudok fürdeni, vagy nincs legalább egy jól kiépített sétáló része. Úgyhogy pufogtam, és ha az ember pufog, mindent sokkal sötétebbnek lát. Rosszarcú emberek közeledtek minden vizeletszagú sikátorból, Zola Franciaországa patyolattiszta ehhez képest - gondoltam,és sírni akartam. A helyzetet az utastársam, a két napja ismert lakótársam mentette meg, aki mindent pozitívan lát, akkor is, ha épp összeomlik a világ. Sokat tanultam tőle. Ő rángatott fel egy gyerekeknek kihelyezett lovacskás körhintára, és ezután valahogy minden jobb lett.

 Genova

Az egyik kikötői bárban kértem egy limonádét és kaptam 2,5 deci frissen facsart citromlevet meg cukrot. Röhögtem, az éves C-vitamin adagomat bevittem egy óra alatt. Egy kenyai utcai árustól ingyen kaptunk egy szerelem karkötőt (másnap elhagytam – ilyen az én formám) és egy ormányával felfelé mutató elefántot, hogy szerencsém legyen. Végül még körpanoráma magaslatból is megtekintettem a várost, miután megkérdeztük az összes genovai polgárt körülbelül, hogy hol van egy hegy, egy rooftop bár vagy bármi, ahonnan ezt lehetne látni, és ilyenről senki nem tudott, csak a kikötőben a Bigo körpanorámát emlegette mindenki. Szóval végül megtaláltuk ezt a körpanorámás liftet és körülnéztem föntről. Jó, elismerem, rossz passzban voltam. Genova tele van szép templomokkal, palotákkal, a kikötőjét a világ egyik legszebb kikötőjének tartják, ráadásul Kolumbusz Kristóf itt született. Az egyik utcai árusnál vettünk valami harapnivalót, és arra lettem figyelmes, míg válogattam, hogy az előttünk lévő öt srác magyarul beszél. Kicsit beszélgettünk velük és az a tény, hogy Olaszországban, egy utcai kajáldában találkozunk magyarokkal, feldobott. Két óra vonatozás után éjjel sétáltunk és szökelltünk hazafelé. A negyed órás sétaúton mindenféle szöveget kitaláltunk a „ha jó kedved, tapsolj nagyokat” rigmusra. Összességében jó kis kaland volt! Akik pedig Firenzében voltak, mind jókat meséltek a városlátogatásról.

Bigoról

A következő napi látványosságról, Sienáról, én se tudok másképp nyilatkozni. Siena különösen fontos volt számomra, épp az Utas és holdvilág miatt. Siena város három összefüggő dombon fekszik, Európa egyik legnagyszerűbb gótikus városa. Sienát a hagyomány szerint Senus, Romulus unokaöccse alapította. Belvárosát az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. A Sienai fekete-fehér márványcsíkozatú dómja, amit még a 12. században kezdtek el építeni, elképesztően szép! Kevésszer hat meg annyira egy építmény, mint egy szép táj, de ebben a dómban csak ámultam és bámultam.

Siena 

Amúgy épp aznap rendezték a hagyományos lovasbemutatót Európa legnagyobb középkori főterén Sienában, és épp aznap játszott az olasz válogatott egy meccset, így – bár az utcákon csak lézengtek a helyiek – egy-egy gólöröm jól kivehetően átszűrődött a vicces zászlókkal díszített falakon. Sienának 17 kerülete van és mind a 17 kerületnek (ahogy ezt egy tisztességes városrésznek illik is) van egy zászlója. Az egyiken például egy csiga, a másikon egy zsiráf és egy lovag szerepel, és ez überel számomra minden furcsaságot.

A furcsa zászlók hazája

Látványban, életérzésben pedig Cinque Terre nálam mindent vitt (teszem hozzá, az Elba-szigete programot is kihagytam, de még ha el is mentem volna Napóleon rezidenciáit meglátogatni, szerintem akkor is csak egálban lehetne a két nevezetesség).

Cinque Terre

Az „Öt föld” Ligúria régióban fekszik, és az egész olyan, mint egy mesevilág! A zöld sziklateraszokon magasodó színes házak csalogatják az embert. Az öt falu általában egy-két utcából áll, és valamilyen terményben jeleskedik.

Cinque Terre

Az egyik faluban például isteni pestót kóstoltam. De nem is ez a lényeg! Hanem az a felszabadultság, a kéklő tenger (amiben Monterossonál meg is mártóztam), a kedves emberek (mondjuk ez mindenhol jellemző az olaszokra - olykor eljöttek velem a következő sarokig, ha kérdeztem, hogy merre találom ezt vagy azt, hogy jobban útba tudjanak igazítani), az isteni toszkán ételek. És nem mellesleg olyan feneke lesz az embernek, ha egy-egy falut megmászik, mintha hetek óta kardiózna.

A rolitúra teljes Toszkán programja

Tudom, igazából három napig tart. Kivéve, ha az embernek, (esetemben az ember leányának) nincs három napja várni a csodára. Szabadság, vagy pénz hiánya miatt. A Tücsök és a hangya tanmeséből én a tücsök vagyok: vagyis egész nyáron csak vidáman hegedültem, nem úgy, mint a szorgos hangya, aki dolgozott, raktározott, gondolt a jövőre, a hosszú nyaralásra. Szóval, nekem maradt az egynapos csoda: csobbanás a horvát tengerben.

Örvendetes, hogy a Rolitúránál észrevették, hogy ilyesmire is van igény: egy laza, egynapos fürdőzés a tenger hullámai között. Egész jól hangzik. Az ára kábé annyi, mintha lemennék (és vissza is jönnék) Keszthelyre, és ott még ennék is valamit. Szóval ár-érték arányban szerintem rendben van. Plusz a tenger – bármennyire is rajongok a Balatonért – mégiscsak tenger!

Péntek éjfélkor indultunk a busszal, és míg vártuk a buszt, örömmel konstatáltam, hogy nem én vagyok az egyedüli megveszekedett: más is jött egymagában. Simán előfordul, hogy valaki olyan munkarendben dolgozik, hogy nem nagyon tud összefutni a barátokkal, így egyedül jön el egy csobbanásra. A lánynál, akivel együtt várakoztam például ez volt a szitu. Szóval az első öt percben akadt társaságom. Mikor Hamupipőke tökhintója hazagördül, akkor mi elindulunk a busszal. Az a jó az ilyen késői indulásban, hogy az éjszakát a buszon töltöd, és mire kisöpröd a csipát a szemedből reggel, már ott is vagy a célnál. Jelen esetben Baskán, a Krk szigeten, Krktől húsz kilométerre (ezt majd elmagyarázom). Teszem hozzá, nekem nagyon jó az alvókám: bárhol, bármikor elalszom. Amit érdemes vinni (én nem tettem, de hiányzott): kispárna. Fázósaknak hosszú nadrág, vagy vékony pléd.

Reggel nyolc órakor már láttam a tengert, egy finom, jó habos kávé után pedig csobbantam is a baškai strandon, ami nem mellesleg 1999-ben elnyerte a kiváló minőségű európai strandok kék zászlaját. Roland, a túravezető már a buszon mondja, hogy a víz kábé 22-23 fokos, ami friss, kellemes hőmérséklet. Ezt erősen kétlem, emlékezvén arra, hogy a 25 fokos Balatonba is elég sokáig tartott elmerülnöm, de a végén kiderül, hogy ez teljesen más tengerviszonylatban. Tényleg kellemes a víz. Mondjuk, jó meleg is van. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy itthon hagytam, az a napernyő. Egy fa sincs a strandon, aminek az árnyékában ejtőzhetnék. Viszont átszámítva 1600 forintért lehet bérelni, meg nyugágyat is hozzá (persze plusz pénzért). Ami azért még mindig jobban hangzik, mint egy kiadós napszúrás. A víz lassan mélyül így kevésbé jó úszóknak, gyerekeknek is ideális a strand. Gyerekeknek több szempontból is: a vízben kialakítottak egy vízi játszóteret, iszonyú mókás játékokkal, illetve rengeteg gyerek ugrál egy mólóról a tengerbe, az is jópofának tűnik (úszni tudók előnyben).

A tengerparttól kicsit feljebb egy sétálóutca bazárjai várják az embert, plusz egy bolt. Nos, általánosságban (és az általánosítás nem helyes, tudom) elmondhatom, hogy a horvát vendéglátósok nagyon kedvesek, előzékenyek, szuperül végzik a dolgukat, viszont a boltosok kevésbé azok, de alapvetően rendben vannak, csak kissé távolságtartóak.

Délben – mert mikor máskor, mint a legnagyobb napsütésben – felmegyünk a helyi templomhoz, ami egy sziklán áll, és bár lentről megközelíthetetlennek tűnik, és az első, ami eszembe jut: „na én oda biztos, hogy nem megyek föl”, kibírható távolságban van, és nagyon is érdemes felcaplatni a kilátás miatt. Plusz van fent egy temető, az se utolsó látvány. Felfelé végig kabócák duruzsolnak, és ez is ad az egésznek egy kellemes hangulatot.

„Tékozló angyal a magasban,
böffent nincs baj, nincs haragban senkivel.
G dúrban zúgják a fákon a kabócák,
hogy láss csodát, láss ezer csodát,
láss ezer csodát.”

Rendben, látok, látok!

Na meg az árnyékos út sem utolsó! A környéken amúgy rengeteg túraútvonal is van, az egyik utas például túrázni ment a hegyekbe, míg mi, többiek a tengerben fürdőztünk.

Felfelé veszünk egy üveg bort, mert azt tudni kell, hogy errefelé remek borok vannak, ami, mire felérünk, forralt bor alakját ölti. Lefelé eszünk egy-egy hamburgert, ami - örvendetes módon – meglehetősen finom.

Este hatig a strandon lubickolunk még, aztán átmegyünk Krk-be. És akkor megmagyaráznám ezt a kis látszólagos ellenmondást: Krk sziget Horvátország és az Adria második legnagyobb szigete. 405 ezer km² területű sziget, egyben a legnépesebb horvát sziget is: 17 ezren laknak a szigeten. Hatvannyolc településből áll a sziget, ezek leginkább kisebb halászfalvak, de az emberek nemcsak halászatból, hanem állattenyésztésből, gyümölcstermesztésből, no meg turizmusból is élnek errefelé.

Krk sziget fővárosa maga Krk városa. Na, szóval, a fővárosba megyünk át, ami a Baska strandtól 20 kilométerre található.

Krk. első ránézésre is egy pezsgő városka. A főtéren élőzene szól, az éttermek előtt sor áll(!), éhes emberek várják, hogy helyhez jussanak (a kaja eszméletlen jó), az óvárosi részen a kis, macskaköves utcácskák bájosak, kalandosak, hívogatóak. Egy helyi romkocsmaszerűbe is betérünk, és annak is olyan hangulata van, ami mindenképp magával sodor. Egy hostel bárjában iszogatunk (ki-ki, amit szeretne), amikor a hostel tulajdonosa pálinkával kínál minket és a szülinaposnak (mert tudatjuk a tulajjal, hogy szülinapja van) fagyi kelyhet ajándékoz (mondom, hogy profi vendéglátósok!).

Minél sötétebb lesz, annál jobban vibrál Krk. Valami fesztiválba, zenei programba mindig belefut az ember, bárhová is néz. Csuda jó hangulat lengi be az egész városkát! Az emberek nagyon lazák, totál átérezni azt az igazi, hamisítatlan mediterrán életérzést.

Legközelebb tuti többnapos túrára megyek Krkbe, mert egészen felkeltette az érdeklődésem. Plusz a hostel, aminek a bárjában ültünk (stílszerűen Krk hostel a neve) meglehetősen jónak tűnt: nem csak kifizethető, de dizájnos is!

 Romkocsmaszerű

Éjszaka jöttünk hazafelé is, szóval, mire a Népligetbe értünk már reggel volt, igaz, nagyon reggel (6 óra). Itthon még ráhúztam hat órát az alvásidőre, mert azért hiába csak egy nap ez a csobbanás, a nap, a bor, a pezsgés kiszívja az embert. De abszolút megéri! Egy egész vasárnap áll még rendelkezésre, amit akár végig is lehet aludni. Vagy felkelhetünk egykor, ahogy én is, és elmehetünk újabb csodákat látni!

Szerző, fotó: Nikodém Vanda

Monte Carlo, Monaco

Tudtam, hogy eljön ez a nap, és épp ezért igyekeztem minden pillanatot elraktározni egy kis szelencében, egy nyakba akasztható fityegős tárolóban, ami folyton ott leng a szívem körül. Nizza, belevesztem, beleszerettem, vissza akarok menni.

Az utolsó napon Monte Carloba megyünk. A sznobizmus fellegvára – gondolom. Monte Carlo előtt azonban egy rövid látogatást teszünk Ezebe. Eze a Francia Riviéra egyik középkori kisvárosa. Szintén Szentendrés. Egy sasfészek van a városka tetején, ahol egy kaktuszparkot látogatunk meg. Onnan csodás a kilátás, mondja az utaskísérő. Miért, honnan nem? – gondolom. Eze utcácskáin nem látni autót, nem is férnének el: szűk, macskaköves utcákon gyalogolunk felfelé. A kaktuszpark belépős történet. Csoportosan olcsóbb, 3 euró. Nekem megérte. Még egy kaktusszal is intim viszonyba kerültem: a szűk lépcsőn felfelé mentem, előttem Norbert, és mikor ki akartam kerülni, nem fértem el mellette a szűk folyóson és kissé agyonszúrkált az egyik kaktusz.

A kaktuszok is szépek, de a kilátás: ah! Már megint…

Az előétel után (Eze) jön a főétel, a lényeg: Monte Carlo, Monaco. Nevét a hegyről kapta, amire épült. Monaco hercegsége kirí a Riviérás városkák összképéből. Más stílusban épültek a házak, és bár nem hivalkodó, tolakodó a gazdagság, érzi az ember, hogy átlépett egy határt. A Bentley vagy a Ferrari olyan, mint nálunk a Suzuki: minden második autó az. Egyszerűen elkápráztató gazdagság van: jachtok, szuper kocsik, szuper elegancia és mégsem sznob. Az adóparadicsom egy kellemes kis tengerparti városka ugyanolyan emberekkel, mint bárki más. Leszámítva, hogy háromemeletes jach-juk és kiállításra való kocsijuk van. Apropó: a Hercegi Autómúzeum kiállítása kihagyhatatlan. Még nőknek is.

Norbert és minden pasi valami F1-es kanyarra kíváncsi nagyon. Én nem értem, mit esznek egy kanyaron, de olyan lelkesek, mint a gyerekek gyereknapon. Engem a kaszinó izgat. Már a buszon megmondtam Norbertnek, hogy ki fogom próbálni. Muszáj egyet játszanom! Azóta próbál lebeszélni róla, finoman felhívja a figyelmem, hogy le vagyok már gatyásodva.

- Épp ezért kell pénzt nyernem! – viccelek, és ő fogja a fejét.

Mielőtt sor kerülhetne a kasszarobbantásomra, megpihenünk a japánkertben. Igazán szép.

De térjünk a lényegre:

Mikor 20 éves voltam, kipróbáltam a Várkert Casinót. Ruletteztem a nagymenőkkel. Nyertem és vesztettem, imádtam. Nem nyerni imádtam, hanem pusztán játszani. És most itt voltam Monte Carloban, a szerencsejáték európai fővárosában.

Két kaszinó várja a vendégeket: az egyik a Monte Carlo Casino, ahová nem mentünk be, mert kisestélyi kellett volna hozzá, és rengeteg adatunkat meg kellett volna adni, plusz néhány euróval a zsebemben kissé nagyképűség lett volna bemenni. Fotózni sem lehet, úgyhogy a Casino Café de Paris-ba sétáltunk be Norbettel, ami közvetlenül a Monte Carlo Casino mellett van. Itt nem kell megadni az adatainkat, besétálhatunk utcai ruhában is, viszont csak játékgépek vannak.

A fények sejtelmesek lesznek a belső térben, csak a gépek fényei villognak és zajonganak. A gépekbe zombi-üzemmódba kapcsolva dobálják be a pénzt az emberek.

Leülünk az egyik ruletes játékgéphez. A nyomógombok segítségével lehet tenni egy-egy számra.

- Csak 5 euróval játszom – mondom Norbertnek, mert aggódik, hogy otthagyom a gatyámat is.

A 8-as a kedvenc számom, ezért arra akarok rakni, de túl nagy kockázatnak érzem (mi a frászt óvatoskodok 5 euróval Monte Carloban, azt nem tudom), így a páros számokat rakom meg. Persze, hogy kijön a 8-as! Azzal nyugtatom magam, hogy ha megraktam volna, érzékelte volna a gép és más lett volna a nyerő. Még egy 5-öst bedobok (csak papírpénzt fogad el), szóval összességében 10-zel játszottam, de 8-at kimentettem. A lényeg: pörgettem egyet a rulett-tel Monacoban!

Az egyik tengerparti kávézóban iszunk egy pohár kávét a barátainkkal (a fiúk bort), megállapítjuk, hogy ide születni kell (és tényleg!). Monte Carlo, Monaco is csodás, de belül már pityergek: nem akarok hazamenni.

Az utolsó, 7. napon még visszalátogatunk ide, bár én Nizzát preferáltam volna, hogy búcsút vehessek tőle, vagy ott ragadassak, de nem panaszkodok: többség dönt, így Monacoból nézzük az utolsó naplementénket ezalatt a kirándulás alatt. Eszméletlen élmény, hogy a tengerbe lógatom a lábam és közben a lemenő nap utolsó sugarai sütik arcomat. Megáll az idő és elveszek a térben.

Minden ami ezután jön (hazavonatozás, Magyarországra buszozás, otthon) egy hideg, sötét kábulatnak tűnik, egyetlen hosszú ásításnak.

Ez volt életem legjobb nyaralása!

Norbert ezt a programot várta a leginkább. A Pampelone strand miatt teljesen bezsongott. Az indulás előtti órákban ezt bömböltettük a bungalow-ban: 

Nem mintha bármelyikünk is odalenne a remix-es hipp-hopp dalocskákért, pusztán azért, mert elhangzik benne, hogy welcome to St. Tropez. Reggel már én is izgatottan vártam azt a nagyon különleges strandot. Az én szívem még mindig Nizzában van, de azért, persze, kíváncsi vagyok a Lütyő (Louise de Funes) filmek városára. Megvan a csendőrség?

St Tropez kicsiny városkája is jellegzetesen francia riviérás: szűk, macskaköves utcácskák. Egyszóval: bájos. Az egyik kávézó előtt Brigitte Bardot képét látjuk. Itt játszódott az az 1956-os És Isten megteremté a nőt című film, amivel Brigitte Bardot befutott, és mintegy St. Tropez-nak is kedvezett a hírverés. St. Tropez amúgy kedvelt üdülőhely a hírességek számára: végig lehet shoppingolni, ha van elég pénzed, de amúgy kellemes, meghitt városka, nem tolakodó. Híres a boráról is, odafelé úton gyönyörű szőlőst láttunk. 

Elsőként a Citadellába megyünk, onnan csodálatos a kilátás. Meg lehet ezt szokni valamikor: hogy mindenhonnan ennyire elkápráztató a kilátás?

Sétálgatunk a városban, és persze, fotózkodom Lütyővel. Nem túl autentikus módon pizzát eszünk egy kikötő melletti helyen. Én nutellásat. Összeragad a szám tőle.

Délelőtt 11 óra van, rekkenő hőség, 35 fok, úgyhogy nagyon örülök, hogy Pampelone felé vesszük az irányt.

A fürdőfalu homokos tengerpartja, vitorlásversenyei, és persze a hírességek miatt annyira felkapott.

Imádom, hogy végre nem kavicsos a tengerpart. A tenger azúrkék és áttetsző zöld színű. Simán begyalogolok, nagyon kellemes hőmérsékletű. Az egész napomat el tudnám képzelni itt, a vízben ülve. Szemezgetünk Norberttel a jet-skivel, talán később kipróbáljuk. Kicsit sétálunk a parton (nem is kicsit!): a part több szakaszra van feldarabolva. Nincsenek éles határok, de észreveszed, ha átléptél egy szakaszt: az egyik részen jet-skisek, vízi ejtőernyősök vannak, de két szakasszal arrébb nudista stranddá alakul minden. Tényleg elképesztően szép ez a strand!

Sajnálom, hogy nem maradhatunk tovább, több órát még, több napot is akár.

Este a szálláson életemben először eszem csigát és békacombot. A csigát egy tenyérnyi nagyságú tálban hozzák ki, a tálban körkörösen kis mélyedések vannak, abban helyezkednek el a csigák. Úgy néznek ki, mintha gombák lennének. Kiveszem villával az egyiket, az alatta, a mélyedésben lévő fűszeres szószt felitatom kenyérrel, majd bekapom a csigát. Finom. A békacomb is finom. Megállapításom: szeretem a francia konyhát. A kempingben elég baráti árak vannak: 22 euró egy menü, ebben benne van az előétel (csiga), a főétel (békacomb körettel, és a desszert (citromos torta fagyival). Nagyon jól főznek!

Vacsi után a Barátainkkal zenés-táncos görbe estét csapunk a kemping szórakoztató részlegén. Élő zene szól, röhögünk, ők söröznek, én borozom, táncolunk.

Arról beszélgetünk az asztalnál, hogy eddig minden nap eszméletlenül jó volt. És tényleg! Minden nap annyira tökéletes volt eddig, hogy azt hiszem, közel járok ahhoz, hogy kijelentsem: ez életem legjobb nyaralása. Majd a holnapi Monaco után meglátjuk…

Azelőtt nem érdekelt. Nem tudom, miért nem, de nem néztem rá olyan szemmel. Csak egy a sok közül, és ugyanolyan, mint a többi. Jó, jó, de ennyi. Nem világrengető, nem dübörgő, kellemes, romantikus, lágy érzéseket talán tud majd kelteni, de ennyi.

SAINT -PAUL-DE-VANCE

Szentendréhez tudnám hasonlítani Saint-Paul-de-Vance kicsiny városkáját. Ékszerdoboz a hegytetőn, egy művésznegyed. Az egyik legrégebbi középkori város a Francia Riviérán. A modern, kortárs múzeumairól, galériáiról ismert.

Mit ne mondjak, jó innen a kilátás! Persze, hogy megihleti a művészeket. Mikor még csak felfelé megyünk a várba, észreveszünk egy kávézót, ahol –döntünk már most – lefelé majd kortyolunk egy kis kávét, hogy megadjuk a pillanat élvezetének a módját.

A várban hála a jó égnek, hűvös van. Kacskaringós, macskaköves utcákon tévedünk el Norberttel (eltévedni jó!), és bámuljuk a galériák kirakatát, vagy a csuda ötletesen lefestett székeket. Eszembe is jut, hogy ilyeneket itthon is csinálhatnánk a gyerekekkel a suliban, ahol dolgozom.

Az egyik szuvenír boltban gumicukorszerű valamit veszünk: csak provence-i alapanyagok vannak benne, mandulás, marcipános az íze. Mindketten rajongunk a marcipánért. Egy másik üzletben rengeteg provence-i lekvárt látunk és epekedünk, végül mégsem veszünk. Olyan egy-egy utca látképe, mintha képeslapot néznénk! Gyönyörű, kedves kis hely.

- Itt mondjuk lehetne egy nyaralóm! – mondom Norbertnek.

Lefelé menet beülünk a kiszemelt helyre. Amikor azt kérdezem a pincértől, laktózmentes tejük van-e, sehogy sem érti, mit akarok (nem azért, mert valamelyikünk nem beszél jól angolul), így mosolyogva kérek akkor egy kapucsínót. Norbert valami ihatatlan löttyöt rendel. Mindenki megkóstolja, mert nem hisszük el, hogy ennyire rossz dolog létezik. Aztán mindenki iszik belőle még egy kortyot, mert annyira azért mégsem rossz… Először iszonyú tömény édes ízt éreztem, az utóíze meg keserű volt, pedig Norbert csak egy keserű szódát kért. Itt minden sokkal édesebb, mint otthon. a jól megszokott keserű sörök is édesek itt, ezért gondolta, hogy valami keserűt inna már. Nem jött össze.

Nyugodtan ülök a buszon, míg Nizza felé haladunk, a nap következő állomásáig. Bibelődök valamivel, vagy alszom. A buszon gyűjtök általában energiát, azt hiszem.

NIZZA

Leszállunk a buszról a tengerparton. Nizzának 10 km hosszú a tengerpartja, ebből 7 km-en lehet fürdőzni. 440 ezren lakják, ezzel az ötödik legnagyobb város Franciaországban – mondja az utaskísérő.

Szuszogás és suttogás, lágy csók a fülembe, simogatás. Ezt érzem, mikor leszállunk a buszról. Bamm! Alig láttam még valamit, de már elkápráztat. Pedig itt is csak pálmafák vannak, egy vár a hegyen, meg strand, a szokásos. És mégsem! Zakatol a szívem, nem tudom, mi van, de ez a város olyan, mint egy koncert, mint egy dobszóló: lüktet.

Felmegyünk a várba, lenézünk, körbenézünk, gyönyörű! Persze, hogy gyönyörű. De nem úgy, mint minden más, ami gyönyörű. Itt van valami! Mondjuk vízesés nincs, amit meg akart mutatni az utaskísérő…

Mikor mindenhonnan megcsodáltuk a kilátást, lemegyünk, hogy sétáljunk az óvárosban és strandoljunk, amíg haza nem indulunk.

Az árkádok alatt belépünk az óvárosi részbe és dám-dá-dám: megváltozik a szívverésem, megváltozik a lélegzésem. Itthon vagyok.

A Place Rossettinon nyílt meg még 1966-ban a Fenocchio fagyizó: Nizza híres-neves fagyizója. A boltot azóta is a Fenocchio család vezeti, sőt 88-ban egy második üzletet is nyitottak a Cours Saleya közelében. Nem kevesebb, mint 94 mennyei ízt kóstolhatunk itt meg.

Kaktuszosat és gránátalmásat eszem. Édes tölcsérben. Forgolódok a téren, ide érzem a tenger illatát, és teljesen biztos vagyok benne, hogy itt vagyok itthon. Én, aki ízig-vérig budapesti vagyok, aki soha nem akart elköltözni Budapestről! Ez nem lehet, majd elmúlik – gondolom.

Bevetjük magunkat a macskaköves utcácskákba, nézelődünk, eszünk, beszélgetünk, és minden olyan, mintha leugrottam volna a közeli lakásomból egy kis trécselésre. Non-stop mosolygok.

Mikor mindenki megette, amit akart, kimegyünk a tengerpartra fürdőzni, napozni. Míg kifelé sétálunk, megbököm Norbertet:

- Itt akarok élni! – tudom, hogy nem fog komolyan venni, mert én mindig ott akarok élni, ahol épp vagyok, legutóbb Cannes-ban, de azelőtt Kaposváron például.

- Tudom –mondja szkeptikusan.

- Nem, tényleg itt akarok élni!

Valószínűleg meglátta a tüzet a szememben, mert megértően mondja:

- Jól van. Itt fogunk élni.

Mindig úgy beszélünk a jövőbeli terveinkről, hogy együtt csináljuk. De most mindketten tudjuk, érezzük legbelül, a zsigereinkben, hogy tényleg ide kell költöznünk. Egyszer.

- Akkor jó – mosolygok és továbbmegyünk strandolni.

A tenger kellemes hőmérsékletű, könnyedén besétálok, és lubickolok. Mikor kijövök a partra napozni, mellettem egy fickó gitározni kezd, én meg bámulom a szalmakalapom belsejét. Hunyorítok. Szűkül, tágul, szűkül, tágul. Ezt látom a szalmakalap lyukacskáin, ahogy hunyorítok hol jobban, hol kevésbé. Tád-dá-tá-dám: olyan otthonosan ver a szívem, olyan könnyed minden!

2. nap

Tegnap elfoglaltuk a szállásunkat. A buszos utazásnál számolni kell azzal, hogy nem te leszel egyedül a buszon… és ez rendben is van. De amikor csüggedtek, fáradtak, úgy érzik, nem kapják meg azt, amit vártak, akkor hőzöngenek, dühösek lesznek és negatívok. Ott ülök a falka közepén és hallgatom a vonyításukat: meleg van, sokat vártak a melegben, nem erről volt szó, satöbb. Muszáj felállnom és arrébb mennem. Pingpongozhatnánk ajánlom bárkinek, mert meglátok a közelben egy pingpong asztalt, de senki nem akar velem játszani egy meccset.

A társaság Antibes-nál kettészakadt: az egyik fele, akik már fáradtak voltak, elment a szállásra a busszal, a másik fele, akik be voltak zsongva (mint én is), körülnézett még Antibes-ban. Aztán találkoztunk a szálláson. Akik vártak ránk, persze, türelmetlenek, fáradtak, csüggettek voltak. Megértem, én kérem, mindent megértek, csak tőlem távol ricsajozzanak, én a francia riviérán vagyok, és élvezem!

Végül egy párral kerülünk egy bungalow-ba. Norbert és én, meg a pár. Második nap már a barátainknak hívom őket a hátuk mögött. Jófejek. Balatoniak. Ki-ki elfoglalja a kuckóját. Hőség van, de nyitott ablaknál elviselhető éjjel.

Cagnes sur mer

A másnapot szabad programmal kezdjük. Illetve választható programként el lehetett menni a közeli Marinelandba delfin-, fóka-, cápashow-ra. Ez különdíjas program volt. A Barátaink el is mentek, mi Norberttel azonban felpattantunk a vonatra és elhúztunk egy közeli városba. Egyikünket se érdekli a gyilkos bálna, vagy a fókák. Viszont minél többet akartunk szívni a riviéra levegőjéből, minél több pálmafát akartunk simogatni, és minél több tengerre vágytunk. Meg francia szóra.

A közeli Cagnes sur mert szemeljük ki, és ösztönösen a rossz irányba indulunk el, mikor leszállunk a vonatról. Teszünk egy bazi nagy kerülőt a tengerig. talán szándékosan csináltam, hogy elcsatangoltunk, hogy minél több embert kérdezhessek meg franciául, hol vagyunk, és adhassanak útbaigazítást. Először egy égszínkék szemű francia srácot kérdezek, majd egy idős házaspárt. Repkedek belülről, hogy rég nem használt francia szókincsemet újra bevethetem. A tengerparton sétálunk, a város kis utcácskáiban bolyongunk, mindenhol, de mindenhol pálmafák. Norbert siet, és mindig rám szól, hogy ne maradjak le. Két gombóc fagyit eszem 3,50-ért, ettől erőre kapok. Franciaországban eddig mindenhol alapból édes tölcsérbe adták a fagyit! Paradicsom!

Lejárjuk a lábunkat, hulla fáradtan érkezünk a szállásra este. Összehívja a csoportot az utazásszervező, és felsorolja, milyen fizetős programok várhatóak a következő napokban. Egyenként kábé 15 euró mindegyik, de ha mindre befizetünk, akkor 50 euró együtt. Mi mindre befizetünk Norberttel. Néhányan most is pufognak, hogy ez miért nincs benne az árban… Nos, igen: így, ezzel együtt most tartunk 94 ezer forintnál, ebben nincs benne a kaja és a szuvenír. Őszintén szólva, szerintem az egész úton otthagytam 200 000 forintot, pedig a legtöbbször csak bagettet (és fagyit) ettem. Tuti, hogy 150-ből ki lehet hozni a dolgot, csak nekem sok a szerettem, akiknek MUSZÁJ volt ajándékot hoznom! Norbert szerint hülye vagyok: ez az én nyaralásom, ha kell nekik valami a francia riviéráról, jöjjenek el érte.

Késő este elmegyünk még a Barátainkkal a közeli étterembe, ami mintegy szórakozó- és szórakoztató hely is. A fiúk söröznek, én francia bort iszom. A bőrünk már leégett kinek-kinek hol. A színpadon gyerekek karaoke-znak. Mosolygok és belül kiabálok: boldog vagyok, boldog vagyok!

 3. nap

Grasse, Cannes

Kilenckor indul a busz megint. Úti cél: Grasse, Parfümgyár. A Parfüm című film jut eszembe, persze. Reggel fél nyolckor nyit a bolt és a pékség, a kempingben, ahol friss, ropogós bagettet és croissant-t lehet venni 0,90-ért.

Bonjour! Au revoir!

GRASSE

A Parfümgyárban egy angolul beszélő, nagyon karakán, kedves nőt kapunk vezetőül. Ő mutatja meg a gyárat és beszél arról, mit látunk, a parfümökről. Hatalmas tartályokat látunk és a nő elmondja, hogy működnek. Kezdetben úgy készültek a parfümök, hogy zsírba, fejjel lefelé belenyomkodtak különböző virágokat, az illatanyaguk a zsírtól „kiázott” a virágokból, bele egy kis flakonba. Ez több hónapos művelet volt, míg több illatanyagot összekevertek. Ma már ezt az eljárást gépekkel csinálják. De ugyanúgy megmaradt, hogy kézzel nyomkodják a zsírba a virágokat. Minden állomáson látjuk, hogy a gyár félig manuális: fiatal lányok és fiúk dolgoznak egy-egy futószalagnál. A parfümös üvegbe a gép tölti bele az illatanyagot, de a lányok csavarják rá például a kupakot az üvegcsékre. A nő elmondja, hogy minden országból importálnak virágokat, amiket aztán felhasználnak, Magyarországról például százszorszépet hozatnak.

Óriási tartályokban állnak az illatok és miközben továbbmegyünk, magyarázza: a női illatokat aranyszínű üvegcsékbe, a férfi illatokat ezüst színűbe töltik. Nem tesznek rá matricát, címkét, semmit, így maradhat olcsó. Figyelmeztet minket, hogy amit a boltban vásárolunk, az pont a marketing miatt olyan drága! Kevesebb a bolti parfümökben az igazi parfüm, az esszencia, és sokkal több az alkohol. Elmondja, hogy csak is női parfüm létezik, férfiaknak kizárólag eau de toilette van, amiben sokkal több a víz, mint a parfüm. Egy parfümből elég pár csepp a nyakra, csuklóra, hogy egész nap érezzük, míg eau de toilette-ből végigfújhatjuk az egész testünket, akkor is hamarabb elillan. (Az eau amúgy vizet jelent franciául.). Megkérdezem, hol vásárolhatok én grassi parfümöt magyarként. Online – jön a válasz. Remek! Egy másik helyiségben egy fiatal srác szappantojásokat gyárt. Ez is csak félig manuális, ő tulajdonképpen csak utánaigazít, elsimít, kiegyenlít. Egy másik teremben illatorgonára mutat a nő, és elmondja, hogy ahhoz, hogy valaki jó parfümöt csináljon, a legnélkülözhetetlenebb érzékszerv persze: az orr. Azt mondja, hogy a világon 50 hivatásos orr van. Van orrképzés, vagyis parfümkészítő képzés, az egyik leghíresebb az ottani egyetemen. Eszembe jut, hogy mindig pontosan megmondtam a harmadik emeletről, milyen kaját készítenek a földszinten, ha megéreztem az illatát, ezért megkérdezem: mi a felvételi követelmény ebbe az iskolába. Kiválóan kell beszélni angolul, tudnia kell a parfümtörténelemről ezt-azt, és fejben össze kell hogy tudjon állítani illatokból egy parfümöt – hangzik a válasz. Majd az illatorgonára mutat és elmondja, hogy a végzett diákoknak az ott látható összes illatot meg kell tudniuk különböztetni. a Pontos számra sajnos nem emlékszem, de egy végzett orrnak több száz illatot kell tudnia megkülönböztetni.

Ez a program überzseniális volt! Nagyon érdekes dolgokat mondott a nő, klassz volt a gyár, abszolút ajánlom mindenkinek. Ide amúgy ingyenes a belépés, csk gondolom, be kell jelentkezni.

CANNES

Cannes kicsiny városkájába érkeztünk.

Amindenit! Amindenit! Amindenit! Kis lüktetést érzek, mintha szaporábban verne a szívem. Én Cannes-ban vagyok. Most. Hétfő reggel Cannes-ban vagyok!

- Nem így szokott indulni egy átlagos hétfői napom! – mondja Norbert, míg forgolódunk.

Kiszalad a tengerhez a kikötőbe, amint leszállunk a buszról és kitárt karokkal ujjong. Már megint boldog!

Mit tudok Cannes-ról? – gondolkozom. Filmfesztivál!

Ennyi jut eszembe, úgyhogy itthon utánanézek kicsit a történetének, és elbűvölő kis véletlenek vannak:

„A középkorban a település a Lérins-szigeteki apátsághoz tartozott, a 19. század elejéig egy szegény földművelésből és halászatból élő falu volt. 1834. decemberében Lord Henry Brougham and Vaux, Anglia főkancellárja úgy döntött, hogy elviszi lányát egy olaszországi utazásra, azonban Piemont királya kolerajárvány miatt lezárta a francia határt. Visszafordulva Lord Brougham Grassevárosába igyekezett, de beesteledett, s kénytelen volt megszállni egy cannes-i fogadóban. A hely annyira elbűvölte, hogy építtetett egy villát, amit lányáról, Eleonore-ról nevezett el. Ettől kezdve angol és francia előkelőségek építtettek itt villákat és kastélyokat, s a település fokozatosan üdülőhellyé vált.” (Wikipedia)

Azért naná, hogy megnézem a híres emberek kézlenyomatát, és vonulok a vörös szőnyegen. Felmegyünk a várba közösen, onnan mutogatja az utaskísérő, mi merre van. Cannes kicsi, körülbelül 80 ezren lakják. Nekem túl kicsi, de odavagyok érte!

Egy menetrend szerinti hajóval átmegyünk a Sainte- Marguerite szigetre, amit egy vigyázó erőd őriz. Oda plusz pénzért lehet bemenni, úgyhogy kihagyom, a látvány így is felülmúlhatatlan! Kávézgatok az erőd peremén, Norbert fenyőerdőben rohangál és ujjong:

- Olyan átható fenyőillat van ott! Ó, anyám!

A Barátainkkal közösen lemegyünk a tengerhez és végre fürdünk. Szemben Cannes, mi a tengerben. Ó anyám! Norberttel megegyezünk, hogy már most túlcsordultunk, nem tudunk több élményt befogadni. Iszonyúan élvezzük!

Mikor visszaérünk Cannes-ba, még elmegyünk az egyik kis utcácskába egy étterembe. Kockás terítő az asztalokon, jó árak, jó lesz. Norbert kacsát eszik, én gnocchit. Az övé jobb. A pincérnő kicsit lassú és bamba és átszalad egy másik étterembe, onnan hozza az ételeket. Gondolom, az is hozzájuk tartozik. Békésen eszünk, amikor megjelenik egy mérgezett egér: a tulaj. Olasz stílusban hangosan veszekszik, fel-alá rohangál. Csont és bőr, az egyik Barátunk meg is jegyzi, hogy olyan, mint aki kokaint tolt. A nő elképesztő ütemet diktál. Ennyi energiával egész Cannes elektromos hálózatát el lehetne látni! Röhögök. Imádom ezt a várost (is)!

1. nap

- Megérkeztünk Menton kicsiny városkájába – mondja az utaskísérőnk, és a további napokban annyiszor halljuk ezt a frázist, hogy bárhová is megyünk újdonsült barátainkkal, ezt hajtogatjuk, és vihogunk. Megérkeztünk a fedél nélküli WC-k kicsiny városkájába. Amúgy tényleg fedél nélküliek voltak a WC-k. Végül is valóban logikátlan, hogy legyen fedele a WC-nek, de elég szokatlan volt számunkra.

Amikor kitaláltuk Norberttel körülbelül egy időpontban, de egymástól függetlenül, hogy nyáron elmegyünk a Francia Riviérára, az elején könnyen fellelkesültem. Ilyen vagyok: nem igazán törődök a jövőbeli esetleges problémákkal. Két szó is nehezíti az értelmezését: jövőbeli és esetleges. Vagyis készüljek fel valamire, ami talán nem is lesz?

Sokat néztük az utazási irodák ajánlatát, kiszámoltuk, mennyi lenne egyéni utazással a történet, osztottunk, szoroztunk, végül egy buszos utazást választottunk. Ár-érték arányban ez tűnt a legjobbnak. Befizettem az első részletet: 33000 forintot (útlemondási biztosítással együtt), majd három hónap múlva befizettem még 46 000 forintot (utasbiztosítással együtt, amit addig nem akartam megkötni, mert minek, de Norbert nem hagyott békén, amíg meg nem kötöm, hiszen mindig elhagyom mindenem). Ebben az árban a buszos utazás és a szállás volt benne 7 éjszakára egy, a tengertől 300 méterre lévő kempingben.

Amikor a szerpentinekről megláttam a tengert, elgémberedett végtagjaim hirtelen feléledtek, és teljes testtel az ablakra tapadtam. Az az utánozhatatlan kék szín! Repestem belül, mint egy szerelmes, aki nemsokára találkozhat szerelmével.

Mielőtt bevettük volna szállásunkat, ahol ugyan lapra hajtogatva lehetett csak közlekedni, mert a bungalow-ban minden négyzetcentiméter maximálisan ki volt használva – de ki a frászt érdekel, amikor a Francia Riviérán vagyunk?! Szóval, mielőtt elfoglaltuk volna tiszta, helyes kis szállásunk, megálltunk Mentonban, a Francia Riviéra kezdőpontján. Ott ahol az olasz és a francia riviéra összeér.

MENTON

Menton az olasz-francia határon helyezkedik el a Provence-Alpes-Côte d’Azur régióban.

A buszon, mikor már Menton határát átléptük, de még nem álltunk meg, az utaskísérőnk arról beszél, hogy Mentonban inkább nyugdíjas korú emberek élnek – ahogy elnézem ezt a kicsinyke városkát, én is tengetném itt a nyugdíjas éveimet!  - és hogy évente rendeznek citrusfesztivált a helyiek. Ez megbirizgálja a fantáziámat, és nagyon sajnálom, hogy az ideiről lecsúsztam, de itthon rákerestem, mit is várhat az ember egy citrusfesztiváltól. Váó: narancsból és citromból építik meg a fáraót és rengeteg robosztus szépséget! A mentoniaknak van egy külön teremtéstörténetük: mikor Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból, Éva magával vitt egy narancsmagot, amit Mentonban ültetett el.

Kis sétánk alatt, amit a városban teszünk, karnyújtásnyira vannak a narancsok és a tenger friss, elkápráztató illata is ott szuszog mellettünk lépésről lépésre. Pálmafák szegélyezik utunkat, és a kaptatókon a kis utcákban minden házikó iszonyú helyes. Elfantáziálok arról, hogy az egyiket majd megveszem magamnak öregkoromra, amikor Norbert, a racionalitások nagymestere felhívja a figyelmemet arra, hogy az itteni házakat folyton (most is) javítják. Ez igaz, erősen karbantartásra szorulnak. Lentebb már modern sorházak találhatóak. Jó, egye fene, oda is beköltöznék. De azért mégiscsak ez az autentikus, ultrahangulatos, macskaköves, és a többi! Hálás vagyok a városvezetésnek, hogy ívó vizes kutakat raktak mindenfelé a Mentonban, így a harminchárom fokos hőségben újratölthettem a vizes palackomat. Amúgy egy kávézócskában két mondatot elgagyogtam franciául is, amire baromi büszke voltam. Ásványvizet kértem. Norbert szerint nem, nem én kértem, ő kérte, én csak próbálkoztam.

A rövid városlátogatás után továbbmentünk a szállásunk, Biot felé, ami közigazgatásilag Antibes-hoz tartozik. Megálltunk odafelé még Antibes városában is.

ANTIBES

Dög meleg van, én meg még mindig a hosszú nadrágomban flangálok le-föl a kaptatókon. A nacit még otthon vettem magamra, nehogy fázzak a buszon. Jól tettem, mert aki rövidnadrágban, vagy szoknyában volt, az szétfagyott. Gondosan vettem az öltözékem alá fürdőruhát, de eddig nem volt idő fürdőzésre, pedig én már úgy, de úgy vágyom a lágy hullámok közé!

Antibes kikötőjében sétálunk, pálmafákat simogatunk, Norbert rohan, én lassan andalgok. Homokos a tengerpart, és egy fal veszi körül, árkádokon át lehet bebújni a tengerhez. Végre megérintem, de csak fokozza a vágyat: csobbani akarok. Még nincs itt az ideje, tovább megyünk a csoporttal és a kikötőben lerogyok egy csodálatos szobor ölébe. A The Wanderer több száz fém levélből áll, egy ülő, hófehér alak, akinek az ölében szívesen ejtőznek a helyiek. Zenét hallgatnak és olvasnak a tengerparton egy hófehér szobor ölében! A városközpont felé számos jacht mellett elhaladunk, az egyiknek K. Grace a neve.

Antibes városkája is tele van szűk, hangulatos kis utcácskákkal. Itt eszem az első fagyit. 2,5 euró egy gombóc, ezért csak egyet eszem. Még átszámítgatom forintba, hogy mennyi is az. Míg nyalom a fagyim, egy bolhapiacon nézelődök. Itt csak bámészkodom. Imádok alkudni, de nem veszek semmit. Hétágra süt a nap, bekentük magunkat naptejjel, van rajtam kalap, napszemüveg, mégis perzsel. Nem baj. Itt sétálok a francia riviérán egy bolhapiacon fagyit nyalva! Istenem, ki akarom kiáltani, hogy boldog vagyok! De én nem Norbert vagyok. Ő megteszi. Úton-útfélen elkezd tapsikolni, kiabálni, lelkendezni. Semmi sem zavartatja. Most épp egy lánynak udvarol: azt hazudja, hogy ajándékot keres a húgának, aki körülbelül annyi idős lehet, mint a lány, akinek ezt hazudja. Arról kérdezi, ő minek örülne. Ügyes! – gondolom mosolyogva, miközben a sorok között grasszálok.

Most már tényleg a szállás felé vesszük az irányt. Az egyik téren a földből feltörő szökőkutak egyikén áthaladok. Csuromvizes leszek, és ekkor kiáltok először valamit, amiből kiderül, mennyire jó most nekem. Itt indul el valami! Onnantól kezdve önfeledten élvezek mindent!